Cimmeria (Robert E Howard)
Emlékszem
A sötét fák, a sötét dombok leplező lejtőire;
A szürke felhők ólomszerű örökkévaló ívere;
Sötét áramlások, mik hang nélkül folytak
Magányos szelek szorosban suttogtak.
Távolban a táj menetel, domb a dombokon,
Lejtő lejtőn túl mind mogorva fákkal sötét,
Hol sovány földünk elterült.
Ha rögös csúcsot mászva lebámult árnyékos szeme
Látott ugyan, de csak dombokat, a végtelent,
Lejtőt lejtőn túl, mely olyan mind mint önönmagam.
Baljós, komor és zord föld volt ez
Szél és felhő csupán, mit sápadt nap kergetett
Csupasz faágak, árvállón csörögnek
És sötét erdőségek, mik mindenen rágódnak
Sosem világosította meg őket a nap gyenge fénye
Mely zömök emberekből vet sötét árnyékokat;
Cimmeria, Sötétség és Éjszaka földje.
Ez mint a régbe s távolba veszett
Elfeledtem már, ahogy ember nevezett
Álmomból balta és kova-dárda ébresztett,
És a vadászatok és háborúk árnya. Visszavágyom én
annak a sötét földnek ősi nyugalmába;
Azok a felhők, miket dombokon halomba raktak,
Az örök fák sötétségben hagynak.
Cimmeria, Sötétség és Éjszaka földje.
Lelkem mely árnyékos dombokból született,
Felhőkre, szelekre és árnyszellemekbe,
Hány halál fog arra szolgálni, hogy végre eltörjön
Ez az örökség, ami betakar engem, a szürkeség
és a szellemek? Átkutatom a szívemet és megtalálom
Cimmeriát, a Sötétség és Éjszaka földjét.
